fldptr - grapf.it

fldptr /Földi Péter/

grafikus dizájnosító

pixelekbe,
vektorokba,
papírra,
mondatokba
öntöm
miket
érzek,
gondolok,
s mire kérnek;
hallgatok,
figyelek,
alkotok...
inspirált vagyok




peter@grapf.it
+36304671187





Menekülő ember

Mit ér a világ, ha nincs ki hazavár?
Mit ér a szép lét, ha nincs ki kézenfogva kisér?
Mit ér az épület, ha belül kongón üres,
Ha gyerekkacaj a teret nem tölti be?

Egyszer élsz itt, e földön.
Ha önmagad önző szolgálatában;
Mi a cél? Az csak a sírig kísér.
Ha másokért, s jótékonyan?
Az becses, de elkopó emlékeden kívül más nem lesz.
Úgy, életeket is hiába mentesz,
Te, a saját életedben vesztes.

Ha városokat építesz is, és seregeket győzöl le,
Még ha neved fennmaradását könyvek is viszik tovább,
Mit érsz azzal halmod csendes takarásában?
Dicsőséged elenyész emberi mulandó formádban.

Mit érnek a felhalmozott javak, vagy megvalósított önmagad,
Ha éjszaka egyedül hajtod álomra fejed?
Egódat, s javaidat a gyorsan múló idő emészti meg.
Melyeket még csak nem is élvezhettél igazán te fél lény;
S elmúlásod után mit ér, mit teremtettél?
Ha nincs ki tovább vigye, még ha el nem enyész,
Örökségedet önmagadban temetted el.
Vérvonaladat te törted meg önző életviteleddel,
Te, a felelősségétől menekülő ember...

S hogy e vers végén m'ért nincs konklúzió?
Én tükröt tartok feléd, Kedves Olvasó!

________________________________________________


Kutyaélet

Mai nap is elindultam.
Fejem béklyóból kihúztam,
Láncaimtól megszabadultam.

Keresve célt, hogy m'ért születtem,
S a hazát, mire még nem leltem...

Mocskos, saras utcákon bolyongva,
Erőszakos bakancsok fájdalmas világában
Keresem utam,
Sokszor szagot fogva érzem: ott van!
Örömöm rajtam túlárad,
Megyek a célt befogva...

Ismét eltévedtem...

A kigondolt boldogságot nem leltem,
Közben oly sok atrocitást elszenvedtem...

Hívtak, mentem,
Kértek, megtettem.
Jót ígértek,
s én csak fájdalomra leltem.

Megcsúfoltak, belém rúgtak,
Megaláztak, elgáncsoltak.
Kifacsartak...

Lelkem széttépve, a porban hever,
Fájdalom sűrű fellege vesz körül.
Szívemben mély, erőm feletti sebek ejtve,
Beárnyékolva vágyott, keresett jövőm...

Hát visszamegyek oda,
Honnan minden nap utamat keresve elindulok:
Mert én csak egy kutya vagyok...

Felkucorgok plüss aklomba
A kis poros kandallóra,
Piros fonalammal eljátszva,
Másra gondot nem fordítva.

Meleg tejem úgyis készen,
Dorombolok egyet, s máris ölben
Álomba simító kézpár meleg ölelésében ábrándozom:
Utam holnap megtalálom.

Mert én csak egy kutya vagyok!

________________________________________________


Fájdalom

van-e nagyobb, mintha közös élet széttör?
Ha kéz keresi társát, de csak levegőt markol?
Ha örök szövetség széthull, s a gyermek apa nélkül nő föl?
Fáj!!!

Fel kell állni, menni, de van mi nem enged, nem tágít...

Két lélek egybeforrt, s most közös célunk megcsorbult,
Semmissé lett. A fellegekben kétségek közt lebeg a jövő,
Fájdalommal teli levegőt szív be a tüdő; (piheg)
Az szívig hatol, átszúr; lassan, kínzón mélyre ér,
S szétárad a testben a kín...

Könny csordul, de nem enyhít...

Erősnek kell lenni most, és mindig;
Mert menni kell tovább, ahogy terveztük,
Egy életen át, de most már egyedül.
Támasz lenni, mert jövőnk: gyermekünk.

________________________________________________


Toll

Kicsi, egyen-tojásként születik.
Csak néz. Minden új; útját keresi:
Teremtője miként, mire alkotta?
Messze nem lát, körülötte a tojás burok
Ölelő, óvó bizton melege reped,
Fény tör be, elárasztja a teret.
Már lát. Remél, kilép,
Egyénisége megélésének kezdetén
Pihe-puha pehely borítja,
Alkotója így ruházta, óvja.

Jár-kel, csetlik-botlik,
Idő telik, erősödik.
Figyel, gyermekként hisz, remél,
Szívében bátor, mit hall, teszi.
Atyja hangját hallva erőt lel, hittel, reménnyel teli
Szava átjárja, nem remeg, szívébe vésve biztos alapot ad neki.

De...

Csapkod, kapkod,
Saját esze hajtja, felemeli.
De nincs alap, idő előtti teher veri.
Porba zuhan...
Feleszmélve talpra áll,
Szíve, szárnya törve, gyógyulásra vár.
(ismét...)

Tollát tépi, csőrét veszti,
elvonul csendben figyelni...

Magas sziklán a menedék,
Otthonában növekedés, újra él.
Szeretet lágy, ölelő, biztos kezében,
Fentről szemlélve sorsát: Könnyű.

Reptére készen, szárnyát tárja.
Hogy induljon, a Szelet várja.
Nem kapkod, bízik.

S a Szél fúj, repít,
Felemel, magasra igazán.

________________________________________________


az ember érez, gondol,
merthogy ilyenek, ezek vagyunk.
de ha már győz a Remény és a Bizalom,
az stabil, erős állapot.

az vagyok ...
SZABAD!

________________________________________________