Nélküled vékony minden ág

Megtanultam rég már: “Fiam, oda ne másszál!
A kiváncsiságtól hajtva leszakad az ág.”
Megtanultam rég már: “Fiam, arra ne állj rá!
A kívánságnak teret adva leszakad az ág.”

Gyermek felnő, s gondolja: kilép, uta saját.
Át- meg átjárja a borzas, csalfa fa lombját.
Vastag törzs, erős ág, jót ígér, de vékony vár.
Kiváncsisága végén a leesés rátalál.

Emlékszem miként szólt: “Fiam, oda ne másszál!
A kiváncsiságtól hajtva leszakad az ág.”
Emlékszem miként szólt: “Fiam, arra ne állj rá!
A kívánságnak teret adva leszakad az ág.”

Felnőttként az ember megfontoltabb, gondolnád
Tudása, ereje több. Nincs oly ágvastagság
Mit át ne vágna az erős önigazultság.
Ha vak lépések viszik tovább, leszakad az ág.

Mondta nekem rég már: “Fiam, oda ne másszál…”
De a kiváncsiság hajtott, s leszakadt az ág.
Mondta nekem rég már: “Fiam, arra ne állj rá…”
De a kívánságtól hajtva, ím, leszakadt az ág.

Eljött a pillanat: Erőm kevés! – eszmél rá –
Ismét magam alatt vágtam ki az egész fát;
Hazatérek hát, bölcs Atyám erős karja vár.
Apa kérlek segíts! Nélküled vékony minden ág.

Az erős, s győz ki Rád talál, s hallgat már…

Menekülő ember

Mit ér a világ, ha nincs ki hazavár?
Mit ér a szép lét, ha nincs ki kézenfogva kísér?
Mit ér az épület, ha belül kongón üres,
Ha gyerekkacaj a teret nem tölti be?

Egyszer élsz itt, e földön.
Ha önmagad önző szolgálatában;
Mi a cél? Az csak a sírig kísér.
Ha másokért, s jótékonyan?
Az becses, de elkopó emlékeden kívül más nem lesz.
Úgy, életeket is hiába mentesz,
Te, a saját életedben vesztes.

Ha városokat építesz is, és seregeket győzöl le,
Még ha neved fennmaradását könyvek is viszik tovább,
Mit érsz azzal halmod csendes takarásában?
Dicsőséged elenyész emberi mulandó formádban.

Mit érnek a felhalmozott javak, vagy megvalósított önmagad,
Ha éjszaka egyedül hajtod álomra fejed?
Egódat, s javaidat a gyorsan múló idő emészti meg.
Melyeket még csak nem is élvezhettél igazán te fél lény;
S elmúlásod után mit ér, mit teremtettél?
Ha nincs ki tovább vigye, még ha el nem enyész,
Örökségedet önmagadban temetted el.
Vérvonaladat te törted meg önző életviteleddel,
Te, a felelősségétől menekülő ember…

S hogy e vers végén m’ért nincs konklúzió?
Én tükröt tartok feléd, Kedves Olvasó!

Kutyaélet

Mai nap is elindultam.
Fejem béklyóból kihúztam,
Láncaimtól megszabadultam.

Keresve célt, hogy m’ért születtem,
S a hazát, mire még nem leltem…

Mocskos, saras utcákon bolyongva,
Erőszakos bakancsok fájdalmas világában
Keresem utam,
Sokszor szagot fogva érzem: ott van!
Örömöm rajtam túlárad,
Megyek a célt befogva…

Ismét eltévedtem…

A kigondolt boldogságot nem leltem,
Közben oly sok atrocitást elszenvedtem…

Hívtak, mentem,
Kértek, megtettem.
Jót ígértek,
s én csak fájdalomra leltem.

Megcsúfoltak, belém rúgtak,
Megaláztak, elgáncsoltak.
Kifacsartak…

Lelkem széttépve, a porban hever,
Fájdalom sűrű fellege vesz körül.
Szívemben mély, erőm feletti sebek ejtve,
Beárnyékolva vágyott, keresett jövőm…

Hát visszamegyek oda,
Honnan minden nap utamat keresve elindulok:
Mert én csak egy kutya vagyok…

Felkucorgok plüss aklomba
A kis poros kandallóra,
Piros fonalammal eljátszva,
Másra gondot nem fordítva.

Meleg tejem úgyis készen,
Dorombolok egyet, s máris ölben
Álomba simító kézpár meleg ölelésében ábrándozom:
Utam holnap megtalálom.

Mert én csak egy kutya vagyok!

Hogyan?

Hogyan történhetett az a sok évnyi tévút,
az a rengeteg keresés mindhiába?
Tekeregve, bolyongva a világban;
nyugalmat, boldogságot keresve, de nem találva…?

Mert kell hogy tanuljunk, fejlődjünk?
S oly sok hibát ejtsünk? Tévútra leljünk?

Az Igaz utat add elém! Hogy lássam a fényt, a célt!
Hol életem révbe ér, teljességben él.

Legbensőbb valóm, életem lapjai nyitva Előtted!
A múltam ismerem, tanultam belőle; remélem.
Jelenem, döntéseim színtere mit élek; segíts megélnem.
De jövőm csak Te ismered, nyiss hát ajtót min beléphetek!

Hogy utam világos legyen, mint a nap a délig ívelvén felfelé,
világosítsd meg szövétnekem, hogy tiszta legyek Előtted én,
s fényed áradjon, kiterjedjen, környezetem Téged megismerjen;
mert az Utat Te adod elénk, s a Célt is,
mert TE VAGY.

Új korszak már

Hitehagyott Istentelen világban
Istent játszva, isteneknek látszva,
A Teremtő munkáját lábbal tipró,
Nyomorító, elnyomó hatalom
Képe látszik kozmetikázott,
Omladozó falon.

S utóljára e nagy karom
Hasít a hátba mély fájdalommal
Szülő asszony e világ súlyával terhelt
Emberi lét ellen, utolsó küzdelem
Kezdődik el.

Toll

Kicsi, egyen-tojásként születik.
Csak néz. Minden új; útját keresi:
Teremtője miként, mire alkotta?
Messze nem lát, körülötte a tojás burok
Ölelő, óvó bizton melege reped,
Fény tör be, elárasztja a teret.
Már lát. Remél, kilép,
Egyénisége megélésének kezdetén
Pihe-puha pehely borítja,
Alkotója így ruházta, óvja.

Jár-kel, csetlik-botlik,
Idő telik, erősödik.
Figyel, gyermekként hisz, remél,
Szívében bátor, mit hall, teszi.
Atyja hangját hallva erőt lel, hittel, reménnyel teli
Szava átjárja, nem remeg, szívébe vésve biztos alapot ad neki.

De…

Csapkod, kapkod,
Saját esze hajtja, felemeli.
De nincs alap, idő előtti teher veri.
Porba zuhan…
Feleszmélve talpra áll,
Szíve, szárnya törve, gyógyulásra vár.
(ismét…)

Tollát tépi, csőrét veszti,
elvonul csendben figyelni…

Magas sziklán a menedék,
Otthonában növekedés, újra él.
Szeretet lágy, ölelő, biztos kezében,
Fentről szemlélve sorsát: Könnyű.

Reptére készen, szárnyát tárja.
Hogy induljon, a Szelet várja.
Nem kapkod, bízik;

S a Szél fúj, repít,
Felemel, magasra igazán.